Az élet az az imbolygó valami, ami mindig arra kényszerít minket, hogy talpon maradjunk benne.

Léria Dipán

Nem tudom

Nem tudom miért érzem, hogy a gondolat felnyársal,

hogy ha az Isten mellém teremtett, nekünk dolgunk van egymással.

Talán én vagyok a tan, én vagyok a lecke,

talán csak egy csónak, melyen az életed evezhetne.

Talán sok volt neked az élete zord vadvizéből,

talán befelé sírtál, az érzelmek könnyétől.

Talán te vagy az, akit meg soha senki sem értett,

talán így jött el érted, mit annak hittél, a végzet.

De nem.

Hidd el, a végzet nem ilyen,

csupán mutatja azt, mit láthatsz rejtelmeiben.

Egyszer megnyitja majd számodra minden tiszta útját,

és elfelejted a sokat, mit a szél az utadba fújkált.

Addig itt vagyok, és ha nem is tudom fogni a kezed,

olyan vagyok, ki megpróbálja megérteni a lelkedet.

Nem szánalomból, nem azért mert látja,

nem… én az ilyenek nem vagyok barátja.

Barátja mindig a megoldásnak vagyok,

mert a megoldástól lesznek az emberek nagyok.

Attól, amit a lábuk alá görget az élet,

és amitől nem tudják, az egyik nap a másiktól szebb miért lett.

Pedig egyszerű, nekik adta magát a jövőbeni élet,

és megmutatta a benne rejlő számukra elrejtett szépséget.

Léria Dipán