Halottak napján

Hajts fejet minden halott előtt,

mert nem tudod mint küzdött, mielőtt élte sötétségbe dőlt.

Talán felelőtlen volt, talán léha,

de az is lehet,

hogy csak a gondjaitól akart szabadulni néha.

Talán nem fogta meg soha senki igaz szeretettel a kezét…

hajts fejet előtte,

hogy legalább a suhanó lelke érezze valaki szeretetét.

Léria Dipán

Akkor

Amikor a kezeimmel már nem érlek el, a lelkemmel foglak átölelni,

mely talán sok embernek fura ködfátyolként fog tündökölni.

De te tudni fogod hogy ez csupán egy érdekes ruha rajtam,

ami neked enged engem érezni, és nem látja aki számára meghaltam.

Léria Dipán

Eltemetett álmok

Eltemetett álmok szikrázó világa

nincsen sehol felvésve a fejfára.

Talán nem is akar senki tudni róla,

hogy ki alatta itt pihen,

hagyna-e valamit ebből az utókorra.

Valamit abból a sok-sok álomból,

amit továbbvitt a másnap ...

amit soha nem adott át másnak.

Ha ilyenkor

a fejfán a sok-sok álom megjelenne,

nem kellene mécses,

a temetőben anélkül is minden fényben lenne.

Léria Dipán

Egyszer...

Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,

amikor megáll csendben egy hulló levelű fa alatt,

és elrebeg egy imát.

Nem templomit...

nem olyat amit a világ hall és lát,

hanem fénylőt... amiben odaadta magát.

Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.

Nem is úgy szól az ima. hogy könyörögjön...

talán csak úgy... hogy valamit közöljön.

Csendben... csak magának, és csak neki...

annak aki meghalt...

de az emlék, még mindig élteti.

Léria Dipán

Gondolatok a temetőben

Mécsesek pislákoló fényét nézi az őszi napsugár,

ami a fák aranyló levelei között a temetőben jár.

Megáll fénye egy fejfán... mosolyog egy krizantémra,

csodálja ahogyan az emberek viszik a kis dombra.

Milyen pici domb lett, a sok-sok nagy életből,

vágyakból, szerelmekből, eskükből, hitekből.

Híres nagy álmokból, miket érteni tán senki nem tudott...

annyi marad az ember, amennyit maga után a földön itt hagyott.

Léria Dipán.