A virágok szirmait ezerszer megtépázza a tavaszi szél. Mégsem a szél erejét látod rajtuk.
Énünk
Megérint.
Mint tétova idő ha hagyja jönni az elmúlást,
és nem akarja fényével elborítani a mát.
Bezárja magát.
Nem adja oda a fénynek, nem érdekli tovább mit hoz,
vagy hoz-e az élet.
Hagyja elvinni magából a szépet.
Ám ekkor újra fénylik a hajnal... megvív az éjjeli csillaghaddal,
és palástját ráveti az ég trónjára.
Csillogni kezd minden... vágyik a szépség mosolyára.
Léria Dipán
